Végső búcsú Kindler Józseftől (1929-2010)

Kátai István, 

tanítvány

Dr. Kindler József, sokunk mestere

 

A legkevésbé erre a hírre voltam felkészülve. Nagyon zavarban vagyok, mélységesen szomorú és megrendült a lelkem.

 

Kölcsönös személyes ismeretség nem fűzött hozzá, de szellemi műhelyének lelkes látogatója voltam, többször tanított is, s legalább annyira mesteremnek érzem, mint Mányoki Pista bácsit (a „mezei” szervezőt) és Ladó professzorunkat, akit nagyon becsültem és szerettem. Személyes autonómiája engem is bátorított a lehető legnagyobb szellemi és egzisztenciális függetlenségre. Ő volt számomra a minta arra, hogy egy ember irgalmatlan belső erők és tudás birtokában van, s ezek fel is szabadíthatók, ha alázattal és kitartással keresi az egyéni módot az ember. Ő volt arra is a példa, hogy ez egészen fiatalon is elérhető, s ezáltal egy rendkívüli élet is megélhető. Sajnos sokunk, mint én is, csak 50-60 év körül jut el eddig, érez rá minderre, de ekkor már késő nagyszabású alkotó életre berendezkedni, a biológiai lét áthághatatlan korlátai miatt. Az élmény ettől még csodálatos, s neki köszönhetem, az ő példájának az idevezető bátorságot.

 

Hálát adok Istennek, hogy ismerhettem, tanítványa lehettem, mesterként hagyatkozhattam rá. Ma is jórészt az ő mintáiból élek, s azt a bátorságot viszem tovább, amit tőle láttam.

 

Mert merni kell becsületesnek és értékesnek lenni; amint Arany János írja, azon az áron is, hogy az úri lócsiszárok (a megélhetésiek) elrobognak mellettünk, bevernek sárral és megvetnek ezért bennünket. Kindler József sem törődött soha és semennyire ezekkel, hanem ment előre, és mutatta az utat mindnyájunknak. A legfontosabb kapaszkodókat köszönhetem neki. Remélem, hogy az utánunk jövők is lesznek olyan szerencsések, hogy hozzá hasonló emberekre tekinthetnek fel, s építhetnek ezer és ezer értelmes emberi életet.

 

Kiskunlacháza, 2011. január 10-én

 

Kátai István József